Mivel az eddigi olvasóim háromnegyed része magyar, ezért úgy
döntöttem, a következő bejegyzést magyarul írom, de lesz hamarosan angol nyelvű
bejegyzés is.
A Máramarosba látogatók egyik kihagyhatatlan zarándokhelye Szaplonca vagy románul Săpânța. A Tisza
folyó bal partján fekvő, a Kárpátok csúcsaival szegélyezett kis falut alig
5000-en lakják. Látszólag alig különbözik a többi észak-román, Máramaros
vidékén található kis településtől.
Az itt lakó emberek messze földön híresek a szülőföldjükhöz,
a hagyományokhoz, a hagyományos életmódhoz való ragaszkodásukról.
Mélyen vallásosak. Gondolkodásmódjukat meghatározza a föld,
az erdő szeretete.
A fa mindenütt jelen van. A fa, amely az állandóságnak és az
örökkévalóságnak a szimbóluma. Művészi fafaragásoknak, a máramarosi kapuknak, régebben
az egész háznak, szépséges templomoknak, templomtornyoknak az alapanyaga. A fa
elkísér a születéstől a halálig, a bölcsőtől a koporsóig. És fából készülnek
azok a keresztek is, amelyek híressé tették Szaploncát, annak „vidám temetőjét”.
A fafaragó mesterről,
Ion Stan Pătrașról és
utódjáról, Dumitru Popról számos információt találhatunk a neten. Még
saját Facebook oldala is van a temetőnek.
Viszont ha keresztek díszítésének a szimbolikájáról, a
mögötte rejlő lelkületről szeretnénk többet megtudni, akkor alaposabban kell
kutakodnunk.
Ennek a vidéknek a szülötte, a román parasztember soha sem
félt a haláltól. Elfogadta, mint az élet természetes velejáróját.
A kereszt egyfajta szimbolikus bejárati ajtaja az örök
pihenésnek. Tölgyfából készült, a faragott, vésett motívumokat élénk színekkel
festették ki. Alapszín a kék, az un. szaplonca kék, mely az ég kékjét
szimbolizálja. A díszítő virágmotívumokat és életképeket élénk színekkel jelenítik
meg. A látványon kívül legalább ennyire érdekes a több mint 800 kereszt
sírfelirata, amely gyakran még a kereszt hátoldalán is folytatódik. A versek
egyszerűek, a spontaneitás hatását keltik, de mély emberismeretről és
érzékenységről vallanak.
Krónikái egy falu lakóinak, a favágónak, a
traktorosnak, a mészárosnak, az orvosnak, az ácsnak, a tanítónak, a katonának, a zenésznek. Férfiaknak, akik dolgoztak, énekeltek, kaszáltak a mezőn, állatokat őriztek vagy éppen háborúba
indultak. Lányoknak, asszonyoknak állítanak emléket, akik gyerekekre vigyáztak, főztek, szőttek,
fontak, férfiakkal táncoltak.
Szaplonca temetője másképp viszonyul a halálhoz, mint ahogyan
az ember manapság teszi.
A temető is valamiképpen az életről üzen. Az életről,
amelynek nehézségein, tragédiáin a humor segíthet át, ahogyan a sírfeliratok
többsége teszi. Álljon itt példának két sírvers, magyar fordításban.
„ Itt nyugszik Kis Döme
Kit elütött a malom köve
S mire észrevették vóna
Hótan mászott ki alóla.”
„ E nehéz kő takarja
Idős Nagy Elemért
Ki addig csere-berélt
Míg egy ló, egy herélt
Úgy ágyékon rúgta
Itt róla a nyugta. „
No comments:
Post a Comment