Nagyváradi hétköznapok

Egy város változásának, szépülésének szemtanúja lenni mindig izgalmas. Én több, mint tíz éve kísérem figyelemmel Nagyvárad újjászületését. 

Ez a hosszú folyamat 2015 őszén fordulópontjához érkezett. Év végéig több mint 20 futó projektet kell lezárnia a város vezetésének, a renoválási munkálatokat -  EU-s projektek lévén - be kell fejezni.   

A végéhez közeledik a vár több éves felújítása,

 megújul a Piata Unirii vagy régi nevén Szent László tér,

 újjáépül a Neológ zsinagóga, 

Ilyen volt...

ilyen lett.

 valamint számos, a századforduló szecessziós stílusában épült palota. Köztük a város egyik legismertebb épületegyüttese, a Fekete Sas, közelében a különleges, kerámialapokkal és sgrafittókkal díszített  Moskovits Adolf és fiai-palota, http://oradea.travel/hu/?p=1887

valamint idősebb és ifjabb Rimanóczy Károly számos, szemet gyönyörködtető épülete. 

Egész oldalon keresztül lehetne sorolni, mi minden. 

További információk:  oradea.travel 

Ezt a változást napról napra látni, a főtéren az építkezési törmelékek között átsétálni vagy éppen átbiciklizni számomra történelmi pillanat. Szerencsés vagyok, hogy ennek az időszaknak egy hétre a részese lehettem. Belehallgathattam a munkások beszélgetésébe, az építkezés közepette bementem a megszépülő zsinagógába, ahol négy éve ősszel az őr még néhány ott tanyázó macskát etetett, és közösen azon búslakodtunk, hogy pénz hiányában nincs remény a Körös-part egyik meghatározó épületének megmentésére.Most ilyen belülről: 

Jó turistának lenni, de egy országot, egy várost igazán csak úgy lehet megismerni, ha ott élünk, felvesszük a helyiek, a város, a település ritmusát, alkalmazkodunk az ottani szokásokhoz, szabályokhoz. A mondás szerint: „Rómában úgy élj, ahogy a rómaiak!” Én Nagyváradon próbáltam úgy élni, mint a nagyváradiak. Része lehettem egy belvárosi, fiatal értelmiségi nő családjának, hétköznapjainak. Közben pedig bejártam  a  város különböző részeit, rendezvényeken vettem részt, nagyokat bicikliztem, felkerestem számos turisztikai látványosságot. A következő néhány bejegyzés hétköznapi történetekről, találkozásokról szól. Elsőként egy kora esti séta történéseit elevenítem fel. 

      

Ioana barátnőm a városi értelmiségi nők hétköznapjait éli. Több nyelven beszél, az ő nevéhez fűződik a város turisztikai honlapjának angol nyelvű, kiváló minőségű fordítása, elkötelezett környezetvédő.

 Nem mellesleg két tündéri kislány anyukája. Szofi öt, Teo három éves. Egyik késő délután, anyát otthon hagyva, hadd dolgozzon egy kicsit a számítógépen, hármasban sétára indultunk a folyó mentén, pillangószárnyakkal megerősítve. 

A cél a Piata 1 Decembrie-n  található játszótér volt. 

 A szárnyakkal önmagában nem volt semmi baj, bár Teo tervével ellentétben csak némi segítséggel volt alkalmas arra, hogy a folyópartot övező téglafalról le lehessen szállni, mint a madár...

Egyébként is…Két hegymászó gyerekével nem hétköznapi vállalkozás egy játszótéren töltött délután, főképpen, ha az egyik lányka azt hiszi, hogy tud repülni… De épségben megúsztuk a kalandot. 

Már sötétben botorkáltunk hazafelé a Fekete Sas oldalában, kátyúkat kerülgetve, lefedetlen csatornalyukba nem beleesve, figyelve a közeledő villamosra, mikor mindhármunk számára egyértelművé vált, hogy a közelben palacsintát sütnek. Egy teljesen új, még megnyitás előtt álló kis elárusító helyen próbasütést végzett a hölgy, kb. 20 palacsinta volt feltornyozva. Az ajtó nyitva volt. A két gyerek megállt, Teo jelentőségteljesen rám nézett átható kék szemével és ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy „plăcintă”. És a nyomatékosítás kedvéért egyik lábát már kezdte is emelni, hogy amennyiben én másképp gondolnám, itt olyan toporzékolás lesz, hogy azt is megbánom, hogy megszülettem.  Én, mivel ebben az esetben még nyelvi akadályra sem hivatkozhattam, mert hát a palacsinta az palacsinta, megadóan bementem a két gyerekkel, anyuka által preferált reformtáplálkozás ide vagy oda… Mondtam „ una plăcintă”. Amint az elárusítónő felénk nyújtotta, a palacsinta abban a szent pillanatban Szofi kezében, pontosabban már a szájában is landolt. Mielőtt Teo kétségbeesetten rám nézett volna, rögtön mondtam/mutattam is, hogy „one more…”please. Vészhelyzetben hogy milyen nyelven szólal meg az ember lánya, már igazán nem számít. Bár már este 9 felé járt, éles elmével pillanatok alatt felfogtam, hogy nekem még csak megkóstolni sem lesz esélyem ezt az általam is szeretett román palacsintát, ha nem módosítom a rendelést gyorsan háromra.

Az este végül mindenki számára megnyugtatóan zárult.  A sétától és a játéktól kifáradva, palacsintával jóllakottan, két elégedett gyerekkel tértem vissza a lakásba.

Budapest

I’m sitting in the bus on the way to Oradea so I have time for writing, thinking over what I saw and experienced in Budapest, the Hungarian capitol city last week.

I went there without any peculiar purpose. This year I have already spent some time in four European capitol cities: Brussels, London, Paris and Vienna, so it was high time to look around at home, too. I tried to do it with the eyes of a tourist. I was lucky to have accommodation in the heart of the capitol, in Lipótváros, a few minute walk from Saint Stephan’s Basilica, the State Opera, Andrássy boulevard and Deák F. square. Who could wish more?

This part of the city is one of the most frequented quarters, which is visited by tourists. They arrive in big groups or individually as it happens all over Europe in the capital cities. One day I ran into Italian and an Asian group at the Basilica.

 Another day three Italian people from Napoli stopped me in Szabadság square looking for the Basilica and asking for information where to go. English words were as common as Hungarian in the streets. 

My first destination was the Kossuth square.

 Since then I learned tour guiding in Budapest, I haven’t been there, however, many things have already changed. Because of some political and perhaps esthetical reasons, the square was renovated, some statues were moved and new ones were erected. There is information bellow what and how it changed: 

http://latogatokozpont.parlament.hu/kossuth-ter  

On the right side of the square there is special leading metal sign in the pavement for the blind, even a bronze model of the Hungarian Parliament Building with braille subtitles. 

At around 12.15 there is a ceremony in the square, a kind of performance of National Guard. Not as spectacular as changing the guards in London but the music and the enthusiasm of the young soldiers deserve some attention. Anyway, it is ours. 

Many people don’t know that the original main façade and entrance of the building is not that what is used by our politicians nowadays but the other side of the building, at the bank of the River Danube. The original plan at the end of the 19^th century was that the politicians would arrive by ship.It deserves a look, so beatiful. 

The two other buildings in front of the Parliament Building: the Ethnographic Museum and the Hungarian Ministry of Agriculture were originally planned to be parliament building as well. It is unique in the world that finally there are three parliament buildings in the same square.   

Those who get hungry while are looking around there, there are good cheap restaurants in 10 minute walk area. We chose a Humus bar in Hollán Ernő street. The lentil soup was excellent.

http://www.hummusbar.hu/eng/

The Ethnographic Museum

  http://www.neprajz.hu/

 was another day’s programme. Theoretically it is ideal for a rainy day. 

There is a constant collection and some temporary exhibitions as well. 

 The collection of folk costumes, furniture and articles for personal use are rich, but the quality of them is shockingly poor. Many of them have already lost the brightness of the colours…

Anyway, even in this condition, exhibitions like this always bring back childhood memories. 

Not the folk costumes but the articles for personal use were part of my grandparents’ lives. I was born in a big, 4-generation-live-together family. As a little girl I saw how the bread was made and baked in the traditional wood heated oven, how the strudel or the handmade pasta was made for the Sunday meat soup. Just like in the next photo.

Of course I went into the Basilica,

http://en.bazilika.biz/

And met some friends in a cafe,

 looked around in shops and could go to a good multiplex cinema what I always love.

 I chose a French comedy: Qu’est-ce qu’on a fait au  Bon Dieu?       

https://www.youtube.com/watch?v=IbyLWzBLLf8

and I didn’t get disappointed.

However, Budapest nowadays doesn’t always get a good reputation, I have to say I had a good experience there according to those people who work in shops, restaurants etc. All of them were nice, helpful with a smile on their faces. I wish everyone have similar experience who visit there.                                                                                                                       

                                            

For Ildi’s request

At the beginning of my teaching carrier I became the form master of 36 girls who were just 14 years old.  Their chosen specialisation was kindergarten teaching. Almost all of them lived in the school’s student hostel, far from their families.

 Being pretty young, almost without any teaching practice, it was a challenge to teach them, help them, being an adult teacher’s figure.  However, I was more like their older sister than their form master. 

Nowadays they are adult women who are kindergarten teachers, teachers, working in the field of social service.  Nice, responsible people who I am so proud of. 

One of them, Ildi has been living in Seattle, the USA where she has found her mate, husband and having an adorable little son. She works at the local elderly home, care about elderly people there, even organises programmes of Hungarian culture.    

For her request I’m going to write about a hobby of mine, making praline.

The beginning leads to another class.

My next class was an 8-year „project”. I got 31 enthusiastic , just 10 years old little children who I tried to help in their studies as their form master, literature, history and language teacher  for 8 years.

One of them, Zsuzsi became a master of arts, even wrote her Ph.D. thesis. A few years ago she made her decision and started to follow another dream: praline making and baking.

She is a successful gastro-blogger as well who shares her experience.

She became my online teacher on the net. I started to follow her posts from the end of 2010 and tried making pralines. 

There is a lot of professional information on the net how to make home-made, quality pralines. I can’t/ don’t want to compete with them.

Of course lots of practices make the “master”, but this is a kind of hobby which makes everybody happy around us, even the result is not perfect. 

To avoid any misunderstanding: I don’t have cocoa plantation, I don’t make chocolate. I use good quality chocolate bar or chocolate pastille which contains at least 60% cocoa or more. I melt the chocolate, temper it and make chocolate shells in special silicon or polycarbonate mould.

                                                                          photo: Csaba Palatinusz
                                                                         

 The filling is what makes these pralines special. I use lots of seasonal fruits raised in our garden, I don’t use preservatives and artificial colouring. Lactose intolerance is a matter in my family, so instead of cream I use coconut milk/cream.  

There are some favourites according to fillings:

The top one is the lemon-ginger, but the home made  “bounty”, the brown beer+ blackberry combination or fig+ nut+ orange + cinnamon+honey are also popular. Strawberry+rhubarb and peer+nut with some rum are also great. 

                                                                           photo: Csaba Palatinusz

Of course, the exotic ingredients are not from our garden…:D

Let’s talk some photos I took in the last few years. 

 And finally a home made birthday cake decorated with pralines. It is made of traditional Esterházy style.