Nagyváradi hétköznapok

Egy város változásának, szépülésének szemtanúja lenni mindig izgalmas. Én több, mint tíz éve kísérem figyelemmel Nagyvárad újjászületését. 

Ez a hosszú folyamat 2015 őszén fordulópontjához érkezett. Év végéig több mint 20 futó projektet kell lezárnia a város vezetésének, a renoválási munkálatokat -  EU-s projektek lévén - be kell fejezni.   

A végéhez közeledik a vár több éves felújítása,

 megújul a Piata Unirii vagy régi nevén Szent László tér,

 újjáépül a Neológ zsinagóga, 

Ilyen volt...

ilyen lett.

 valamint számos, a századforduló szecessziós stílusában épült palota. Köztük a város egyik legismertebb épületegyüttese, a Fekete Sas, közelében a különleges, kerámialapokkal és sgrafittókkal díszített  Moskovits Adolf és fiai-palota, http://oradea.travel/hu/?p=1887

valamint idősebb és ifjabb Rimanóczy Károly számos, szemet gyönyörködtető épülete. 

Egész oldalon keresztül lehetne sorolni, mi minden. 

További információk:  oradea.travel 

Ezt a változást napról napra látni, a főtéren az építkezési törmelékek között átsétálni vagy éppen átbiciklizni számomra történelmi pillanat. Szerencsés vagyok, hogy ennek az időszaknak egy hétre a részese lehettem. Belehallgathattam a munkások beszélgetésébe, az építkezés közepette bementem a megszépülő zsinagógába, ahol négy éve ősszel az őr még néhány ott tanyázó macskát etetett, és közösen azon búslakodtunk, hogy pénz hiányában nincs remény a Körös-part egyik meghatározó épületének megmentésére.Most ilyen belülről: 

Jó turistának lenni, de egy országot, egy várost igazán csak úgy lehet megismerni, ha ott élünk, felvesszük a helyiek, a város, a település ritmusát, alkalmazkodunk az ottani szokásokhoz, szabályokhoz. A mondás szerint: „Rómában úgy élj, ahogy a rómaiak!” Én Nagyváradon próbáltam úgy élni, mint a nagyváradiak. Része lehettem egy belvárosi, fiatal értelmiségi nő családjának, hétköznapjainak. Közben pedig bejártam  a  város különböző részeit, rendezvényeken vettem részt, nagyokat bicikliztem, felkerestem számos turisztikai látványosságot. A következő néhány bejegyzés hétköznapi történetekről, találkozásokról szól. Elsőként egy kora esti séta történéseit elevenítem fel. 

      

Ioana barátnőm a városi értelmiségi nők hétköznapjait éli. Több nyelven beszél, az ő nevéhez fűződik a város turisztikai honlapjának angol nyelvű, kiváló minőségű fordítása, elkötelezett környezetvédő.

 Nem mellesleg két tündéri kislány anyukája. Szofi öt, Teo három éves. Egyik késő délután, anyát otthon hagyva, hadd dolgozzon egy kicsit a számítógépen, hármasban sétára indultunk a folyó mentén, pillangószárnyakkal megerősítve. 

A cél a Piata 1 Decembrie-n  található játszótér volt. 

 A szárnyakkal önmagában nem volt semmi baj, bár Teo tervével ellentétben csak némi segítséggel volt alkalmas arra, hogy a folyópartot övező téglafalról le lehessen szállni, mint a madár...

Egyébként is…Két hegymászó gyerekével nem hétköznapi vállalkozás egy játszótéren töltött délután, főképpen, ha az egyik lányka azt hiszi, hogy tud repülni… De épségben megúsztuk a kalandot. 

Már sötétben botorkáltunk hazafelé a Fekete Sas oldalában, kátyúkat kerülgetve, lefedetlen csatornalyukba nem beleesve, figyelve a közeledő villamosra, mikor mindhármunk számára egyértelművé vált, hogy a közelben palacsintát sütnek. Egy teljesen új, még megnyitás előtt álló kis elárusító helyen próbasütést végzett a hölgy, kb. 20 palacsinta volt feltornyozva. Az ajtó nyitva volt. A két gyerek megállt, Teo jelentőségteljesen rám nézett átható kék szemével és ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy „plăcintă”. És a nyomatékosítás kedvéért egyik lábát már kezdte is emelni, hogy amennyiben én másképp gondolnám, itt olyan toporzékolás lesz, hogy azt is megbánom, hogy megszülettem.  Én, mivel ebben az esetben még nyelvi akadályra sem hivatkozhattam, mert hát a palacsinta az palacsinta, megadóan bementem a két gyerekkel, anyuka által preferált reformtáplálkozás ide vagy oda… Mondtam „ una plăcintă”. Amint az elárusítónő felénk nyújtotta, a palacsinta abban a szent pillanatban Szofi kezében, pontosabban már a szájában is landolt. Mielőtt Teo kétségbeesetten rám nézett volna, rögtön mondtam/mutattam is, hogy „one more…”please. Vészhelyzetben hogy milyen nyelven szólal meg az ember lánya, már igazán nem számít. Bár már este 9 felé járt, éles elmével pillanatok alatt felfogtam, hogy nekem még csak megkóstolni sem lesz esélyem ezt az általam is szeretett román palacsintát, ha nem módosítom a rendelést gyorsan háromra.

Az este végül mindenki számára megnyugtatóan zárult.  A sétától és a játéktól kifáradva, palacsintával jóllakottan, két elégedett gyerekkel tértem vissza a lakásba.