Miért éppen Nagyvárad?

Miért éppen Nagyvárad?

Mert nem Alaszka… Bár most itt is elég hideg van…

„Te meg oda miért mész már megint?”- szegezték nekem a kérdést a bátrabbak. A többségnek csak a szemében láttam a kétkedést…

A válasz: ezer oka van.

Például azért, mert ez a város egy olyan hely, ahol egyszerre két ilyen könyvesbolt is van:

Az egyik a várban, a másik a sétáló utca, a str. Republicii végén.

A kilencvenes évek második felében New York-ban volt hasonló élményem, mikor szabad vasárnapjainkon, egy-két szintén baby sitter lány társaságában, órákra bevackoltuk magunkat egy éppen utunkba eső Barnes & Noble könyvesboltba. Tudom, azóta Európa kisebb-nagyobb városaiban szép számmal lehet találni hasonlókat.

Mégis mi teszi ezt a váradi vállalkozást egyedivé? Talán a berendezés hangulata,

 a kiadványok minősége és változatossága, valamint a két eladó hölgy kedvessége. Nem tolakodóak, egyszerűen csak figyelmesek, barátságosak. Amikor látták, hogy két magyar nyelvű könyvet teszek az asztalra,

 a magyarul is beszélő hölgy jött hozzám, hogy érdeklődjön, teát vagy kávét kérek.  

Közben többen jöttek-mentek, de senki sem méregetett, hány könyvet veszek le a polcról, megveszem-e, meddig ülök ott. Van ingyen wifi, sőt, ha a kutyánk velem lett volna, ő is bejöhetett volna. Habár jobb neki otthon, a Tisza-parton futkározni…

Mikor a teáért fizetni szerettem volna, 

kiderült, nincs fix ár, a dobozba lehet adományt elhelyezni, amelyet rendezvények szervezésére fordítanak. Szimpatikus megoldás.

A hely elsősorban könyvesbolt. Nem lengi be kávéillat. A különben modern pult szerényen meghúzódik a bolt egyik végében.  

 A főszerep a könyveké, amelyek között magyar, román, angol nyelvű kiadvány egyaránt található. Gyanítom, ezzel nincs vége a sornak. 

És nem utolsósorban: itt találtam eddig a legszebb és egyben legszemléletesebb kiadványt a csokoládéról. 

Meg kellene venni…

" Most tél van és csend és hó és halál."

Csütörtökön kaptam a hírt: Posta tanár úr meghalt. Ha megrendülök egy hírtől, gyorsan elrakom agyam egy rejtett zugába… Nem tudok még megbirkózni vele. Próbálom eltávolítani magamtól…Nem vagyok otthon, a temetésen nem leszek ott…

Aztán pár nap múlva történik valami, átszakad a védekezés gátja… Most is így történt.

Van egy csoportunk a Facebookon, egykori gimnáziumi osztálytársaknak. Egyik barátom, akivel osztálytársakból kollégákká váltunk, megosztotta a gyászjelentést. És innentől megállíthatatlanul áradni kezdtek az emlékek.

Négy évig tanított bennünket. Szeretettel, humorral, okosan, élményt adva.

Az ókori görög irodalom világa friss utazási élményekkel tarkítva, izgalmas, tartalmas beszélgetéseket kezdeményező irodalomórák Shakespeare-ről, Vörösmarty Előszó  c. verse megismételhetetlen varázzsal. Talán késő ősz lehetett, a sarki magyar teremben a függönyök behúzva, tanár úr fekete öltönyben, aznap még volt egy temetés, ahol ő mondta a búcsúztató beszédet. Vörösmarty sorai különös drámaisággal szóltak.

Aztán az irodalom színpad, ahol közösség született. Az énekórák, mert egy évig azt is tanított nekünk. A Carmina Burana első élménye is hozzá kötődik.

Nem örült, mikor megtudta, hűtlen lettem az irodalomhoz, orvosi egyetemre készülök. Annál inkább, mikor végül mégis a bölcsészkaron kötöttem ki és magyar szakos lettem. Még egy évig kollégák voltunk. Egyik osztályát én vettem át és kísértem el az érettségiig.  

Az utóbbi pár évben kezdett tudatosodni bennem, hogy ahogy múlik az idő,egyre inkább hat az ő öröksége az óráimon. Első az irodalmi, időnként egyféle összművészeti élmény átadása, minden csak utána következik.  És működött…

Ezt folytatom. Már nem az iskola falai között, de továbbra is elsősorban gyerekekkel olyan helyekre is utazva, amelyeknek gyakran irodalmi vonatkozása van.

Holnap lesz a temetés.  Én mindkettőnk szeretett költőjének, Adynak a  városából, Nagyváradról köszönök el, ahol ezen a hétvégén számos érdekes rendezvény volt a magyar kultúra napja alkalmából.   

Drága Tanár úr, nyugodj békében!    

Révtízfalu/Zece Hotare – egy érintetlen téli mesevilág

Szabad levegőn lenni, túrázni jó. Pihentet, feltölt, megnyugtat. Nem csak tavasszal, nyáron, ősszel, télen is.

Különösen akkor, ha szikrázó napsütésben hó ropog a talpunk alatt. 

Nincs tömeg, nincs ordító zene a sípálya mellett, nincs tülekedés, lökdösődés. Sípálya sincs.

 Csak végtelen havas táj, jó levegő, nyugalom. Hogy ilyen már csak valahol nagyon messze, egy másik földrészen vagy dimenzióban létezik? Nem egészen… 

Az ország keleti határszélétől kb. 100 km-re, a Király-erdőben. A képek magukért beszélnek… 

Van élet az irodalmi emlékhelyeken és történelmi nevezetességeken túl, avagy hogyan ne utáltassuk meg Erdélyt…

Első olvasásra lehet, hogy eretnekségnek tűnik a fenti kijelentés egy magyar-történelem szakos tollából. Pusztán a szakoséból lehet, de egy 13 éves gyerek lelkivilágával, fizikai szükségleteivel törődő felnőttéből, szaktól függetlenül, már nem biztos. 

Tény, a Partium a magyar írók, költők szülőhelyének kivételesen gazdag tárháza.  Nagy a kísértés, hogy pusztán ezekre fűzzünk fel egy három-négy napos utat.

De ez a magasztos tanári szándék nem minden osztály esetében telitalálat. És adódhatnak nem várt körülmények.

Az egyik csoportommal a Kölcsey szülőházát jelölő emléktáblát kerestük. Ígéretes tavaszi délután, zötyögős bekötőút, szentségelő buszvezető, ugató kutyák, egy emlékszalag a márványtáblára… a szomszédban meg éppen párosodó mangalicák … Mondhatnánk: tantárgyi koncentráció, kicsit másképp … Hogy is fogalmazzak? Innen elég nehéz volt visszarángatni a társaságot a Himnusz sorainak magasztos világába.

De a „hepehupás vén Szilágy” se nagyon érintette meg őket, hiszen Ady nem hetedik osztályos tananyag. A csucsai kastély szegényes gyűjteménye, Boncza Berta és Ady kapcsolata, Octavian Goga és az embertelenségben is ember Ady megromlott barátságának drámája számukra még ugyancsak unalmas, érdektelen, távoli téma.                  

Talán 3-4 év múlva másképp alakul, ha még lesz kedvük visszajönni.

Ősszel, egy másik csapattal erdélyi legendák nyomába indultunk. Kolozsvár határában, a Sárkányok völgyében különleges alakú homokkő képződmények találhatók, amelyek kezdetektől megmozgatták az erre élők fantáziáját.

Az igen csak élénk társasággal két órát túráztunk, barlangot fedeztünk fel.

A hideg ebéd után pedig még egy nagy frizbi „meccsre„ is maradt idő a nem  mindennapi természeti környezetben.

Este a gyerekek megírták az eredetmondákat, az előzetes vállalás szerint.

Ugyanez a csapat, a helyszín a magyarvistai néprajzi gyűjtemény.  Jól leplezett csodálkozásunkra, az egyik legvisszafogottabban öltözködő lány engedte, hogy beöltöztessék cifra kalotaszegi menyecskének.  

 Még a piros, rámás csizmát is felerőltette a lábára a fénykép kedvéért.

  Ezek után mondja valaki, hogy ez a korosztály érzéketlen a múlt emlékeire…

A festett kazettás mennyezetek és varrottasok látványa, gyanítom, életre szóló vizuális élményt jelentett.

 Legalább is erre következtettem az egyik fiú reakciójából, mikor beléptünk a magyarremetei templomba: „Hol vannak a terítők? Miért nincsenek kifestve a kazetták? – kérdezte őszinte döbbenettel.

Bizony Biharban nincsenek varrottasok, a kazettákon nincs díszítés. Kalotaszeg más ízlésvilág.  Magyarremete templomának különleges értékét az Árpád-kori freskók adják.  

Mi ebből a tanulság? Számomra az, hogy az intenzív látvány, a mozgással összekötött élményszerzés a mai kiskamaszok tanulásától elválaszthatatlan.  Mindenki boldogabb lesz az út során, ha a program elsősorban ilyen elemeket tartogat.

Vegyük figyelembe a gyerekek életkori sajátosságait! Kérjünk/szervezzünk olyan jellegű programot, amely természetjárást is tartalmaz! A túrák után például a Tordai-hasadék két végén, a Sárkányok völgye bejáratánál aztán előkerülhet a labda is. Lehet kicsit lazítani, kiereszteni a „gőzt”, majd folytatni az ismerkedést a kulturális és épített örökséggel.  

És pár év múlva, érettségi előtt vagy után, mélyebb háttértudással, hátha visszajönnek és ellátogatnak nagy költőink szülőfalujába is… Arra a tájra, ahol 13-14 évesen egyszer már jó volt kirándulni.

Ami a pályázati útmutatóból kimaradt...

Ha még tanítanék, a napi feladatok mellett már azon gondolkodnék, hová, milyen tartalommal pályázzunk a következő „Határtalanul” kirándulásra a leendő 7. osztályosokkal. Hiszen a kiírás megjelent, a határidő pedig gyorsan ideér…

Kiugrott tanárként, aki időközben idegenvezetőként szorosabb kapcsolatba került a "Határtalanul" pályázattal, mint bármikor korábban, azokról a tapasztalatokról, élményekről írok, amelyek a tavalyi hat kirándulás során kristályosodtak ki bennem.

Öt utat vittem Románia magyarlakta területeire, egyet Szlovákiába, amelyről korábban már írtam.

Elöljáróban néhány praktikus tanács, amit nem tartalmaz a pályázati útmutató, ha Romániát választjuk úti célul.

-                 

• Bár nagy a kísértés, három-négy napba nem fér bele Székelyföld összes látnivalója. Szelektáljunk!

• Válasszunk/tervezzünk olyan programot, amely km-ben kevesebb, természeti szépségben, kültéri programban gazdagabb! A Hargita gyönyörű, de a Bihar-hegység vagy a Király-erdő is bővelkedik látnivalóban, természeti értékekben.

• Elsősorban mi, felnőttek számoljuk fel magunkban a berögződött sztereotípiáinkat! (A gyerekekben egyelőre még kevesebb munkál…) Mire gondolok?

Románia útjainak nagy része jobb állapotban van, mint a határ menti magyarországi utak többsége.

Szinte a legapróbb erdélyi falvak általános iskoláit is felújították EU-s programok jóvoltából.  

Használt könyveket ne vigyünk ajándékba, mert már égő… Esetleg egy focilabdát, mert az mindig jól jön, játszani egy meccset a helyiekkel az iskola melletti műfüves pályán.

Korond nem egy szegény falu, ahol a kis házacskák előtt padokon árulgatják a cserepeket a helyiek, ahogy az egyik tanárnő gondolta… Erdély elsősorban nem az ott lakók életszínvonalában különbözik az anyaországtól, hanem kulturális, történelmi örökségében, abban, ahogyan mindezt őrzik, ápolják.   Nem utolsósorban pedig természeti szépségében.

• Bízzuk a program megszervezését profi irodára! Többen szakosodtak rá. Saját bőrömön tapasztaltam a különbséget a saját szervezés és a profi csapat háttérmunkája között.

Lelkes tanárként írtam pályázatot, megszerveztem, lebonyolítottam az utat, rohangáltam számlák után, megcsináltuk az osztállyal, kollégákkal az utólagos feladatokat, elszámolást. Nagyon nagy munka. Tanárként és idegenvezetőként is az iroda által szervezett út az ideális.

• És végül, de nem utolsó sorban, a tapasztalat íratja velem: vigyünk kólát… hányós gyerek (és felnőtt) talán leghatékonyabb segítsége. Én is először kétkedve fogadtam, de nekem is segített. Az egyik egészségtant tanító tanárnőtől tanultam. Mikor már a fél busz hányt, köztük az egyik sofőr is, a tanárnő kiadta az „ukázt”: „Elveinket félretesszük, mindenki kap egy fél literes kólát, szépen lassan kortyolgatja… Minden bacit kiöl… „  Működött.  

Ezek után jogos a kérdés: milyen útvonalat járjunk be, ami nem is sok, nem is kevés, kicsit városnézés, kicsit természetjárás?

Legközelebb erről írok.